Egyéb · Tanulmányok

Tököli bv-látogatás

A MÁJT TDK szervezésében eljutottam a Tököli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet és Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetébe (alias tököli börtön).

A víztornyot már nem használják.

Előző félévben Aszódon és a Kozma utcában jártam a pszichós óra keretében, most viszont nem voltak ismerőseim a csoportban, úgyhogy két harmadéves lányhoz csapódtam a sétára.

Az intézmény Budapestről HÉV-vel megközelíthető, a BKV bérlethez való kiegészítő jegyet meg lehet venni a BKV-automatából, úgyhogy a lejutás nem okozott nehézséget — a tököli állomáson pedig a bv. saját kisbusza várt minket 🙂

Az intézet hatalmas parkban fekszik, a kertje gyönyörűen virágzik, a gyepet pedig mintha manikűrollóval vágták volna — összességében egyáltalán nem hasonlít arra, amit a nyári ombudsmanjelentés alapján elképzeltem.

A beléptetés után a parancsnok tartott nekünk egy kis összefoglalót a januárban kettévált intézményről és a fogvatartottakról: ez az eligazítás a bv-látogatások normál menetéhez tartozik, hogy csökkenjen az állatkert-feeling, eddig ez volt a legérdekesebb bemutatószöveg. A parancsnok egyébként nagyon szimpatikus volt, és azt mondta, hogy fogadnak gyakornokokat, remélem, még akkor is állni fog az ajánlat, mikor nekem kell majd szakmai gyakorlat.

Az adminisztratív épület aulájában van egy makett a teljes birtokról, szerintem érdemes minden látogatónak alaposan kitanulmányozni: nagyon tudatosan építették be a telket, jól elkülönülnek egymástól az egységek. Az intézmény szomszédságában található egy papírgyár, ahol a fogvatartottak dolgoznak, de oda nem mentünk át.

Látogatásunkkor régóta a legalacsonyabb volt a fiatalkorúak száma, és a katonai fogda is üres volt — ez nem sokáig marad így.

Az iskolalátogatással kezdtük, tanítás éppen nem volt, úgyhogy csak egy üres osztálytermet és könyvtárat láttunk, mindkettő tiszta és rendezett volt, de sajnos elég kevés a könyv, mivel főleg adományokból tudják fejleszteni az állományt (a tornatermet is ingyen kapott parkettával burkolták). A falakat egy Jason nevű, már szabadult fiú által készített cérnarajzok díszítették, az illető a maga idején az egyetlen színesbőrű fogvatartott volt, és angoloktatással, illetve ezekkel a képekkel illeszkedett be a közösségbe.

A fiatalkorúak részlegén két nagyobb cellát nézhettünk meg, ezek sem sokban hasonlítottak az ombudsmani jelentésben bemutatottakhoz, bár gondolom, nem azt a részt mutogatják, ha nem muszáj, és mi a jó magaviseletűek folyosóját láttuk — felteszem, a normális magatartáshoz normálisabb körülmények is járnak. (Egyébként nagy felújításban vannak, nem a szokásos látogatóknak szánt részen voltunk, mivel ott akkor is tataroztak.)

Eddig ez volt a leginkább állatkertszerű látogatásom: nagyon csúnya leírva, de ez az igazság. Aszód teljesen más, a Kozma utcában pedig üres cellákat mutattak nekünk, itt azonban nem küldték ki a fogvatartottakat, amíg körülnéztünk, és szerintem nagyon kellemetlenül érezték magukat — nekem is rossz lett volna fordított helyzetben, sőt még így is az volt.

Mindig elmondják, hogy ne tartsunk merev távolságot, és ne “mutogassunk”, hogy te fogvatartott vagy, én meg nem, de sajnos nem kell mutogatni: nem lehet nem észrevenni a különbséget, amikor ott állnak a pesti, felső-középosztálybeli joghallgatók a velük egykorú, társadalomtól leszakadó fiúkkal szemben, akik nézni se úgy néznek, ahogy akarnak, amíg a felügyelő ott van. 😦

Tököl a végállomás után eggyel van, legalábbis a jogászképzésben ez az uralkodó álláspont — ezt észben tartva mentem oda, mégis szomorú volt élőben látni a helyzetet. Beszéltünk egy nevelővel, aki elmondta, hogy a legnagyobb problémát a családok/azok hiánya jelenti, mivel a többség vagy hazamegy egy olyan környezetbe, ahol a törvényenkívüliség a norma, vagy egyáltalán nincs hová mennie, ami nem segíti elő a visszailleszkedést: a gyermekotthonok nyilván nem örülnek nekik, aki pedig túl idős, annak az utógondozotti státuszra nulla körüli esélye van. Nagyon alacsony azoknak a családoknak a száma, akik támogatják azt az utat, amin a bv. igyekszik elindítani a fiúkat.

A parancsnok és a nevelő is hangsúlyozta, hogy milyen fontos az oktatás, hiszen tulajdonképpen ez az egyetlen kapaszkodó, amit adni tudnak nekik (jelenleg az általános iskola mellett festő-mázoló tanfolyamokat indítanak), illetve a plusz programok. Pl. ELTE-s pártfogós fakt is van, akik rendszeresen kijárnak különböző bv-kbe, de az egyik fogvatartott, akit elég sokáig nyüstölt az idegenvezetőnk, kibökte, hogy az ő szemléletmódján aztán semmit sem változtatott az a diák, aki jár hozzá. Nyilván nem lehet csodát tenni, de én mindig azt hittem, hogy a fogvatartottak örülnek a különböző programoknak, lehetőségeknek, Aszód és a tököli nevelők elmondása is ebben erősített meg, ez viszont sokkoló volt: azt hiszem, azok közé tartozom, akik szeretik azt képzelni, hogy mindenki abban látja a lehetőséget, amiben ők.

Ebéd után hazajöttünk (a személyzettel ettünk, de azt a menüt, amit a bennlakók is kapnak), nagyon sajnáltam, hogy a felnőttekhez és a kórházba nem mehettünk be, de önmagában az a pár óra is hatalmas lehetőség volt, amit eltölthettünk a falak mögött — remélem, még lesz hasonló lehetőségem. 🙂

Írás · Egyéb · Tanulmányok

Április bolondja

Az április nem éppen jóízű tréfát űzött velem, eléggé összejöttek a dolgok ebben a hónapban, ez már abból is látszik, hogy teljesen elhanyagoltam a blogot.

Ami az egyetemi dolgokat illeti, elég vegyes a helyzet. Sikerült minden vizsgát oda felvenni, ahová szerettem volna, és egyelőre jól is állnak a dolgaim, viszont kezd összedőlni a kis kártyaváram. Római jogból le vagyok maradva, AJ-ből kettes lett a próbavizsgám, amiről azt hittem, hogy jól sikerült. A MÁJT dolgozatokat szerintem már csak az olvashatatlan írásom és a tanár lustaságának tökéletes kombinációja tartja meg.

A kari lap szerkesztőségi üléseiről csak pár órával előbb szoktak szólni, de nem baj, majd megszokom. Egy online szerkesztőségi eredményeként végre van mit javítanom, nemsoká rávetem magam a cikkekre. Elvileg fog készülni egy videó rólunk, mert lesz internetes kiadás is, most éppen ennek a forgatása szerveződik.

Beteg is voltam a hónapban, egy hétig köhögve-fuldokolva mentem mindenhová, amit nem lehetett lemondani, így a pszichológia jogászoknakkal kapcsolatos tárgyaláslátogatásra is. (Ezzel ráadásul nem is tudom, hogy fogok elszámolni, ugyanis mint kiderült többedmagammal nem arra a bíróságra mentem, ahová kellett volna, azért nem találkoztam össze a tanárral és a csoporttal — miért nem szólt senki a nyeretlen elsősöknek, hogy a Markó utcában 3 bíróság is van…?) FB-on már panaszkodtam róla vagy két kilométernyit, de leadtuk a dolgozatunkat is, kár, hogy semmiféle visszajelzést nem küldtek róla.

Latinból bepótoltam egy ellógott ZH-t, tök jó volt, közben a tanár a fejem felett a Margitszigeten látható mókusokról meg valami egzotikus harkályokról mesélt (1 mókus = 2 harkály), és azt kapacitálta, hogy menjünk oda sétálni (mert mindenki annyira ráér), aztán megpróbált a Középsuli című sorozatról cikizési áradatot kicsikarni.

Szombaton voltunk vásárolni, jó ez a vasárnapi zárva tartás, végül is annyira sok próbafülke és tágas étkezőrész van mindenhol, hogy simán elférnek az emberek, nem jöttek ám nekem minden második percben vagy ilyesmi. Amúgy is nagyon jó állapotban voltam, szerintem ezelőtt utoljára 5-6 évvel bőgtem, amiért nem vettek meg nekem valami tök fölöslegeset. Szereztem egy új vizsgázócipőt, tesztelni fogom ezt az elméletet a magasabb sarkakról, illetve hogy a vizsgán az osztályzásnál is működik-e (ha egyszer nem a tudásra adják a jegyet, és férfitanáraim vannak, akár működhet is).

Sajnos a Könyvfesztiválra nem jutottam el, pedig most még van is mit dedikáltatnom, de talán nem futnak sehová  a szerzők, és jövőre is lesz ilyen lehetőség.

Múlt héten találkoztam egy volt osztálytársammal, aki átmenetileg a Burger Kingben dolgozik (szeptembertől másik szakot kezd), és komoly lelkiismeret-furdalásom volt, hogy azok után, amiket mesélt, a hétvégén Burger Kingben ettem. Egy dolog, hogy kötelező mosolyogni és kifesteni magukat a kasszásoknak, az, hogy csak külön engedélyre mehetnek inni vagy pisilni, már egy másik. Ráadásul elég borzasztó munkatársai vannak, a beosztására meg semmi hatása nincsen 😦 Jó volt látni, remélem, a skandinavisztika jobban fog tetszeni neki (bár az az érzésem, hogy ezek után akkor is ott maradna, ha utálná, vagyis a szülei remek nevelési stratégiát választottak…).

Múlt szombaton Reva feljött Pestre, vele ezer éve nem találkoztam, úgyhogy rengeteget beszélgettünk, még egy nagyobb adag fagyasztott joghurtot is elfogyasztottunk. A csodás pszichológia dolgozat miatt az én szegedi látogatásom elúszott, de a remény még él 🙂

Tegnap a Szabó Ervin mellett összefutottam egy pázmányos volt osztálytársammal, ami eléggé feldobta a napomat, és végre elsétáltam a konkurencia épületéig 😉

Írás terén a CampNaNoWriMóval egész tűrhetően állok, alig több mint ezer szó hiányzik, hogy nyertes legyek, úgyhogy össze fogom szedni magam, és megcsinálom, akarom mutogatni a plecsni, még ha nem is megérdemelt 😀

A Testis Temporum Kihíváson holnap lesz eredményhirdetés, úgyhogy estefelé érdemes figyelni az oldalt. Addig is itt meg lehet nézni, hogy ki mit írt — a sok kritikát pedig itt is köszönöm, úgy örülök, hogy nem kellett családtagokat riadóztatni a befejezéshez 😉

Tanulmányok

Aszódi Javítóintézet (látogatás)

Mivel a börtönlátogatásról szóló bejegyzésem a népszerűbbek közé tartozott, gondoltam, az aszódi élményeimet is megosztom a blogon.

A Keletiből piros vonattal egy óra alatt lehet leérni Aszódra, az intézet közvetlenül az állomásnál van, bár szerintem mi egy oldalajtón mentünk be. Alapvetően a látogatás két részre szorítkozott, az eredeti, 19. században épült főépületre, illetve a ’70-es években felhúzott lakórészlegre (azt hiszem, az iskola is abban van, bár ott nem jártunk).

A Kozma utca után sokkal rosszabbra számítottam, ez a látogatás hatalmas pozitív csalódás volt. A hasonlóság a börtönnel a megnyerő, segítőkész alkalmazottakban és a rácsos ablakokban ki is merül, a javítóbeli elhelyezés otthonszerű — jártam már sokkal ótvarabb kollégiumban is.

A fiúk különböző szempont szerint csoportokra vannak osztva (korrekciós, PP (akiket bántanak), normál, zárt), és azokon belül is kisebb egységek működnek. Egy szobában alapvetően 3-4 fő lakik, egy zártabb közösséget tizenvalahányan képeznek, rájuk jut egy nevelő délutánonként.

A fabútorok alapvetően jó állapotúak, a falak és a burkolat is elfogadhatóan néz ki, a kárpitos dolgok, főleg az ágyak és a kanapék már egy fokkal lepusztultabbak, de így is sokkal minőségibbek, mint amire számítottam. Minden csoportszobában láttunk tévét, számítógépet is néhol (net nincs), illetve állatokat is tart az egyik normál egység (nyúl, tengerimalacok, aranyhalak, teknősök).

A börtönlátogatás után felemelő volt, hogy legalább a fiatalkorúakat emberi körülmények között tartják, ha így foglalkoznának a felnőttekkel is, ilyen környezetet biztosítanának nekik, még ott is látnám a lehetőséget a javulásra — azért a büntetés itt is eléggé nyilvánvaló, nem mehetnek haza, nem csinálhatnak, amit akarnak.

Elég korán érkeztünk (bár az ő hajnali ébresztőjükhöz képest ez semmi), először volt egy rövid történeti áttekintés az intézetről, aztán körbevezettek minket.

Felmentünk a zárt részlegbe, ahol azokat tartják, akik súlyosan megszegték a szabályokat, elszöktek, esetleg elfelejtettek visszamenni a szabadságukról (évente többször is haza lehet menni 1-2 napra, illetve télen és nyáron is van hosszú szabadság, ha valaki normálisan viselkedik). Ez kicsit minimalistább berendezésű, és sokkal kevesebb személyes tárgy van benne, vagyis közelebb áll a börtönhöz, de még ez is egészen emberinek mondható.

A beszoktató csoportban is jártunk, ide kerülnek az újak, hogy megismerkedjenek az intézet rendjével, a követelményekkel, aztán eldöntik, hogy kit melyik csoportban lenne jó elhelyezni — a hely állítólag eggyel jobb, mint a zárt részleg, én nem láttam sok különbséget, gondolom, inkább a nevelők hozzáállásában, időtöltési lehetőségekben nyilvánul meg a dolog.

A PP csoport a régi épületben kapott helyet, szerintem ez volt a legbarátságosabb részleg, legalábbis itt láttam a legbelakottabb szobákat. A teljes intézet tele van a fiúk által készített alkotásokkal, de a PP csoportban volt a legtöbb kézműves holmi, az agyagozó is innen nyílik. A festmények, makettek, falra ragasztott maszkok, fonott tárgyak dominálnak, de igazából mindenféle ki van téve.

A kápolnájuk is a régi épületben van, eredetileg külön templom volt, de ’60-ban lebontották, így csak az oltár és néhány ikon maradt meg, gyakorlatilag ezekből áll az új hely díszítése.

A csoportokhoz hármasával csatlakoztunk ebéd előtt, én két ismeretlen lánnyal kerültem egy normál csoporthoz. T. néni nagyon profinak tűnt, pedig nem évtizedek óta dolgozik az intézetben (és szép volt a körme). Eleinte elég kínos volt a dolog, T. néni elzavarta őket fürdeni kettesével/hármasával, minket meg leültetett a kanapéra, hogy kérdezzünk, beszélgessünk — itt még nem nagyon indult be a dolog, de azért váltottunk pár szót.

Az ebéd turnusokban zajlik, mi viszonylag későn mentünk le — szerintem egyszerre 2-3 csoport fér be az ebédlőbe. A kaja egész ehető volt, nem tudom, hogy a mi tiszteletünkre, vagy egyébként is ilyen, de remélem, az utóbbi. Kicsit katonásabb volt, mint egy normál ebéd, de leginkább az alsós napközire hasonlított a “Jó étvágyat kívánunk!!!” és “Köszönjük szépen, viszont kívánjuk!!!” üvöltéssel. Az egyik asztaltársunk végig egy szót se szólt, inkább a szomszéd asztallal próbált beszélgetni, a másikról viszont kiderült, hogy megy haza a hétvégén a lánya első szülinapjára (sokaknak van gyerekük, csomó éjjeliszekrényen láttunk kisbabás képeket).

T. néni nagy rendet tartott, ebéd után a csoportszobában értékelték a nap addigi részét, elmondták, hogy hol voltak, és hogy “gond nem volt” — az iskolásoknak a jegyekről is be kellett számolni, úgy tűnt, a kiváltságokat eléggé meghatározza, hogy milyen jegyet szereznek. A beszélgetés csak nem akart beindulni (mi eléggé feszélyezve éreztük magunkat, a fiúk meg csak vigyorogtak (esetleg ránk se néztek…)), úgyhogy T. néni bemutatkozást rendelt el.

A csoportban a legkisebb 13 éves volt, a vállamig ért — elvileg szét lesznek választva a nagyok és a kicsik idővel, csak még nem tudták megcsinálni: 21 éves korig lehet itt maradni, úgyhogy erre szerintem nagy igény van. Az egyik srác közölte, hogy fogalma sincs, hogy miért van ott, de nem úgy tűnt, mint aki tényleg nem is sejti 😀

Nyelvileg is érdekes volt, a többség nagyon kis településről jött, jelentős részük Borsodból, tök másképpen beszéltek, mint mi — mondjuk ez lehet, hogy csak azért volt szokatlan, mert nincs sok vidéki ismerősöm. A másik, hogy mikor T. nénivel beszéltek, mindenhez hozzátették, hogy “legyenszives”, de gyakran olyan hangsúllyal, hogy annál szerintem egy jól irányzott “baszd meg” kevésbé sértő. A harmadik, hogy rigorózusan magáztak minket, és néninek szólítottak, pedig T. néni azt mondta, ha megengedjük, tegezhetnek.

A bemutatkozások végére oldódott a hangulat, aki nagyon menni akart, kikéredzkedett cigizni (18 felett lehet, ha a nevelő megengedi), a többiekkel viszont lehetett beszélni. Nem meglepő módon nagyon hamar ott tartottunk, hogy kinek van barátja, kinek nincs, de aztán elkezdtünk az oktatásról vitatkozni, és onnantól minden rendben volt (már ha az rendben van, hogy egy 16 éves általam ébredt rá, hogy ha befejezte a 8 általánost, és kiszabadult, akár teszem azt gimibe/szakközépbe is mehet, nem csak szakmát tanulhat).

Elég nagy fenntartásaik vannak a jogászokkal szemben, a bírókat kifejezetten utálják, szóval melegen javasolták, hogy menjek inkább orvosnak, annak el tudnak képzelni. 😀

Ők, ha elvégezték a nyolc általánost, asztalosnak festőnek vagy kosárfonónak tanulhatnak képesség szerint, az egész intézetben egy gimnazista van, állítólag az is a korhatár felemelése miatt. Többen sportolnak, állítólag intézményközi bajnokságokat is szoktak nyerni.

A hangulat jó volt, mikor elmentünk, nem tudom, hogy ez mind a szociopata báj éles megnyilvánulása volt-e, vagy komolyan normálisan lehetett velük beszélni, mindenesetre érdekes élmény volt. Egymással persze másképp beszéltek, és T. néninek is néha kiabálni kellett, de mindent összevetve jól sikerült kirándulás volt.

Egyéb · Kultúra · Tanulmányok

Börtönlátogatás

A pszichológia jogászoknak fakt második féléve jórészt terepgyakorlatokból áll, vagyis lehetőségünk van olyan helyekre bejutni, ahová az elsőéves joghallgatók többségének nincs. Sajnos minden gyakorlat létszámkorlátos, de a listán többek között az IMEI és Aszód is szerepel — én ma börtönlátogatáson voltam.

A Budapesti Fegyház és Börtön “A” objektumában vezették körbe a csoportunkat, régóta szerettem volna megnézni egy valódi bv-t, sajnálkoztam is, hogy nekünk nem szerveznek hasonlót, mikor Eddy mesélte előző félévben, hogy őket elvitték egy látogatásra. Hát most megkaptam.

A Kozma utca 13. alatti bejárat nagyon megtévesztő, az előkert olyan, mintha manikűrollóval nyírnák a rikító zöld füvet, a belső terek viszont annál sivárabbak. Mi azt hittük, hogy be se mehetünk az épületig, vártuk, hogy valaki kijöjjön értünk, de aztán szerencsére az egyik vállalkozóbb szellemű lány úgy döntött, hogy majd ő becsenget, és akkor betódultunk.

A telefonoknak kis értékmegőrző fakkok vannak, ötösével engedtek be minket a váróba, ahonnan a túra indult. A dolgozók egyébként mind nagyon megnyerőek és udvariasak, a minket körbevezető őrmester (?) hihetetlenül felkészült volt.

A bevezető folyosók után megnéztük az udvart és a sportpályákat, láttunk egy sikeres liftezést, viszont a felújítás alatti szárny ablakain már kilátásgátlók vannak, amik ezt elvileg megakadályozzák.

Először valódi bennlakót az udvar után láttunk, mikor a konditerembe mentünk, egy csoport éppen a folyosó túloldalán sorakozott. Én nem nagyon nézegettem őket, de az biztos, hogy a ruha a többségüknek nagy volt, bár ez a körülményeiket nézve valószínűleg a legkevesebb.

A konditerem berendezését jórészt a fogvatartottak csinálták, emiatt a vezetőnk szerint jobban is vigyáznak rá — nagy az érdeklődés a sport iránt, ezért a kondiengedély egyfajta kiváltság, bár januártól fizetős lett a dolog, így már kevésbé tudják vele önkéntes jogkövetésre ösztönözni a lakókat. A falra még versenyeredményeket is kifüggesztettek, egyébként több helyiségben is vannak hihetetlenül gondosan megrajzolt, díszes betűkkel készült feliratok, idézetek.

A folyosók eléggé egyhangúak és lerobbantak, ráadásul minden szürke, esetleg szürkéskék. A szürke ötven árnyalata itt tényleg megjelenik, sötét is van kicsit, a földszinti folyosó feletti háló fekete, a járólap többszínű szürke, az ajtók hol világos-, hol sötétebb szürkék, a rabruha szürke kockás, a rácsok gyanítom, eredetileg fehérek voltak, de azok is szürkére koptak.

Először egy egyszemélyes cellába engedtek be minket, ahová vagy büntetésből, vagy valamiféle vizsgálat idejére lehet kerülni. Nem túl szívmelengető hely, gondolom, akkor is elég rossz, ha valaki beviheti a könyveit és a tévéjét, de aki büntetésből kerül oda, az üres kézzel költözik, és még az ágyneműjét is csak éjszakára kapja meg, vagyis ülhet az ágya deszkáján, és nézhet maga elé. Az egész nagyon kicsi, az ágyon kívül egy mosdó és egy vécé fér be, illetve valami, amit asztalnak neveztek, de szerintem inkább egy rögzített hokedli volt.

Normál cellát is mutattak, ezeknek az a sajátosságuk, hogy ketten vagy hárman lakják őket, attól függően, hogy 6 vagy nyolc négyzetméteresek. EU-s szabály szerint három szabad négyzetméter kell jusson egy fogvatartottra, ez így nagyon nincs meg, de nem tudnak mit tenni, mivel mindenhol sokkal többen vannak a szabályosnál, ez még a jobb szárny, a vezetőnk szerint itt még tűrhetőbbek a körülmények, mint a “B” objektumban.

A háromszemélyes cella úgy fest, hogy van benne egy sima, keskeny ágy, arra merőlegesen, az ablak alatt egy emeletes ágy, és ez nagyjából kijelöli a téglalap alakú szoba méretét — az ágyak közti terület a szabad tér, ami kb. fél méterrel túlnyúlik a sima ágy lábánál, de ott van a vécé, és amellett a mosdókagyló. Szerintem arra a kicsi helyre kényelmesen egy ember se tud lelépni, nemhogy három felnőtt férfi — mi nyolcan bezsúfolódtunk, de szabályosan fel voltunk kenődve a falra, a csoport többi része csak utánunk tudott bemenni.

Pont ilyen egy háromszemélyes cella, csak mondjuk háromszor ilyen rossz állapotban, és az ajtó itt diszkréten eltakarja a vécésarkot.

A gumiszoba nagyon sajátos jelenség, a padlója tényleg rugalmas, a fala azonban keményebb, mint vártam (a burkolat természetesen szürke, ha valakinek kétsége támadt volna). Nem nagyon használják, mivel egyszer régen valaki egy másik intézményben felgyújtotta magát egy hasonló, kevésbé korszerű szobában, és elevenen elégett, ráadásul ciángáz szabadult fel, ahogy a burkolat tüzet fogott. Itt van az IMEI is, ha valakit be kéne zárni, azt inkább átviszik oda.

Nem tudom, mennyi volt benne a költői túlzás, de azt mondták, hogy ott a dühöngőket úgy begyógyszerezik, hogy három napig nincsenek is maguknál, és utána hetekig nem tudnak rendesen mozogni, de akkor is félelmetes, ha elosztom kettővel a történetet.

Az emeleten bementünk a közösségi helyiségekbe, ahol pingpongasztal és hasonlók vannak, a szakképzésben résztvevők ezt tapétázzák újra és újra. A falakon rengeteg festmény lóg, amit az elítéltek készítettek, egészen profik is akadnak.

A könyvtár volt az intézmény legbarátságosabb része, a szenzitívebb alkotásokat (szappanból készült virágcsokorszobor, hajómakettek stb.) itt tárolják. A három fogvatartott a könyvtáros, a folyosókon látottakkal még úgy is nagy volt a kontraszt, hogy ugyanazt a rabruhát viselték és ugyanolyan frizurájuk volt.

A főkönyvtáros bemutatta a gyűjteményt (még nem kölcsönözhető szekció is van lexikonokkal), egyfelől jó volt látni, hogy van lehetőségük olvasni, művelődni, és viszonylag sokféléből válogathatnak, ugyanakkor szerintem ha Mariannt bezárnánk egy magáncellába, kevesebb, mint egy hónap alatt végezne. Az elítéltek átlagosan évi nyolc könyvet olvasnak, ami több az országos átlagnál, és van, aki ötvennél több kötetet is kivégez egy évben.

A könyvtárban van egy akvárium is sárga halakkal (aranyhal?), más állatot nem láttam arrafelé. A kedvünkért kinyitották a különlegességek tárolóját, ahol van egy 19. század végén nyomott első kiadás, de sajnos a címét elfelejtettem — ez a legrégebbi kötetük. Nem minden Biblia kölcsönözhető, ugyanis annak a lapja a legalkalmasabb cigarettapapírnak, és félő, hogy némelyek “mellre szívnák az evangéliumot”.

Meglepő volt, hogy sok idegennyelvű könyv is van, latintól a kínaiig minden — egyrészt nem csak magyar elítéltek vannak, másrészt állítólag sokan a cellatársuktól tanulnak nyelvet, vagy egyáltalán olvasni (ezért is tartanak mesekönyveket). Egyébként lehetőség van elvégezni a nyolc általánost (még ösztöndíj is jár érte), ahogy a gimnáziumot is, sőt érettségit is szerezhetnek — a könyvtáros szerint sokan azért buknak, mert kijárni az iskolát kész anyagi csőd.

A kifelé vezető út kalandos volt, mivel elkezdődött az ételosztás, és kinyitották az előzetesek ajtaján az etetőnyílást (azon a szinten van a könyvtár és a közösségi szoba). A nyílás akkora, hogy egy tányér átmenjen rajta, magyarán a bennlakók simán ki tudnak nézni, sőt nyúlni is — és ha engem zárnának be oda, biztos, hogy én is kinéznék a folyosóra minden egyes adandó alakalommal –, ettől függetlenül elég kellemetlen volt, hogy amíg libasorban araszoltunk a lépcsőhöz, két oldalról bámultak minket. A körfolyosó az emeleten kb. egy ember széles, vagyis olyan nagyon nem lehet elhúzódni, pedig jól esett volna (kihajolva egyébként felfelé-lefelé egyaránt jól be lehet látni az épületet).

Ettől függetlenül az volt a legfélelmetesebb, mikor még a földszinten, a fegyelmi körletben az egyik elítélt kinézett ránk — ott egy kicsi, kerek lyuk van vágva az ajtókra szemmagasságba, amin tisztes távolságból igyekeztünk benézni

Összességében nagyon tanulságos volt a látogatás, ugyanakkor nyomasztó is. Nyilván nem mintapolgárok kerülnek börtönbe (legalábbis jó esetben, ellenpélda a mai hírekben), de biztos, hogy akit még valaha vissza akarunk engedni a társadalomba, márpedig a többség nem TÉSZ-es, azt nem lenne szabad így tartani.

Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy sivár a környezet, hanem hogy az állatkerti majmoknak több helyük van (és a látványból ítélve jobb kajájuk), mint ezeknek az embereknek. Nem vagyok az enyhe ítéletek híve, de fontos lenne, hogy ha valakit kivontunk a forgalomból, akkor ne sanyargassuk, hanem megpróbáljunk tenni azért, hogy megváltozzon, és kikerülve normakövető legyen.

Nyilván megváltozik, akit becsuknak, csak nem a jó irányba — szerintem ettől még annak is pszichológiai problémái lesznek, akinek előtte semmi baja sem volt, nemhogy annak, aki eleve sérülten, betegen került be. Miután valaki hónapokat, éveket töltött egy szürke egérlyukban, napi egy óra sétával, esetleg némi tanulással vagy munkával, ha sikerült elérnie, kondizással, nem lehet elvárni, hogy visszailleszkedjen a társadalomba. A vezetőnk szerint főleg pénzkérdés, az viszont sajnos nincs, az is nagy szó, hogy most felújítják az egyik szárnyat.

Szomorú, hogy ilyen körülmények között élnek emberek, még akkor is, ha büntetésből kerültek oda, viszont már értem, hogy miért van annyi börtönártalom.

Szerintem ha valakinek lehetősége nyílik elmenni egy börtönlátogatásra, ne hagyja ki, felejthetetlen élmény.