Beszámoló On Sai írói marketinges előadásáról és a Jurátus különszámával kapcsolatos fejleményekről, illetve némi elmélkedés arról, hogy van-e keresnivalóm az ELTE-n.
+ AFS teaser 😀
(Kezdem megszeretni a blogom új megjelenését, úgyhogy ezentúl ehhez fogom igazítani a posztokat, és elkezdem összefoglaló, illetve bővebben részekre osztani a bejegyzéseket, ha valakinek ez kényelmetlen, szóljon. 🙂 )
Múlt pénteken Varga Bea Önmarketing és márkaépítés íróknak című előadásán vehettem részt, ami kicsit gyakorlatiasabban közelítette meg az írást, mint a korábbi előadásai (legalábbis amikre én eljutottam). Nekem talán az volt a legmeglepőbb, hogy mibe és hogyan érdemes/nem érdemes befektetni, illetve hogy az íróknak kifejezetten ajánlott hosszútávra tervezni a marketingstratégiájuk kialakításánál.
Szerintem elsősorban azoknak volt hasznos az előadás, akik már ott tartanak, hogy énmárkát kell építeniük akár íróként, akár más okból, de úgy is felnyitotta a szemem, hogy nincs ilyen problémám — ha valaha ilyen helyzetbe kerültök, először tanulmányozzátok a piacot és a szakirodalmat 😀
Az AFS-ről annyit, hogy aki érdekelt, az vasárnap figyelje a Facebook-oldalt, mert lesz egy bejelentésünk 🙂
A kari lapnál eléggé felpörgött a munkatempó: a múlt héten volt egy fotózás (nem ez a hivatalos kép, de az oldalsávon láthatjátok, milyen fejet festettem magamnak az alkalomra), így már van profilképünk a nyomtatott különszámba, és remélhetőleg az online felületen is sikerül majd beállítani az ikonok helyett a fotót.
Ezen felül hétfőn D-vel interjúztattunk valakit az NKE új, doktori fokozatot adó képzésével kapcsolatban, hogy ez miként fog hatni a jogászok elhelyezkedési lehetőségeire, milyen átfedés van az elsajátítható készségek között stb. Nagyon sok meló volt vele, még úgy is, hogy ketten csináltuk, gyakorlatilag egy egész hetes állandó programot jelentett, és még most sem vagyunk kész — a fotókat egyelőre nem tudtuk átküldeni az alanynak, mert még nincsenek kiválogatva (ezt nem mi csináljuk).
Kedden az állásbörzésről csináltam egy amatőr fotógalériát, remélem, többször nem fajul odáig a helyzet, hogy az én képeimből kelljen közzétenni egy összeállítást, de a standolók örültek, hogy megörökítjük őket.
A nyomtatott számban lesz egy cikkem az ELTE-s nyelvoktatás bugyrairól, de szerencsére csomó olyan írást meg fogunk jelentetni, ami nem bánik kesztyűs kézzel az ÁJK-val, úgyhogy nem félek 😀 (A cenzúra azért működik, a HÖK-öt kritizáló cikk valószínűleg csak online jön majd ki…)
Annak ellenére, hogy ez a hét az újság szempontjából nagyon eredményes volt, nekem elég negatív élményt jelentett, elsősorban mert az egyik olvasószerkesztőnk nagyon színvonaltalanul dolgozott, és így egy teljes éjszakám ment el azzal, hogy az általa korrigált összes cikket felüljavítsam. Főleg azért bánt, mert a reakciója (nem is felém, hanem a főszerkesztőnek!) az volt, hogy hát ő alváshiányosan nem tud olyan apróságokkal foglalkozni, amivel mi — még azt se mondta, hogy bocs, többet nem fordul elő. Én elhiszem és megértem, hogy mindenkinek vannak nehezebb időszakok az életében, de akkor lehet időben szólni. Senkinek sem lett volna problémája, ha nem hármunknak kell éjszakázni azért, mert ő felelőtlenül túlvállalta magát, főleg úgy, hogy a finisben a későn leadott cikkeknek hála amúgy sem jutott sok alvás senkinek.
Aki rendszeresen olvassa a blogomat/beszél velem máshol, annak valószínűleg nem meglepetés, hogy a kari laptól eltekintve nem igazán érzem jól magam az ELTE-n. Évről évre egyre nagyobb csalódás számomra az intézmény, és nemcsak magamon, hanem a barátaimon is azt látom, hogy aki itt végez, jó eséllyel tönkremegy bele.
Hogy érzékeltessem a viszonyokat: az, ha egy tanszék 70-80%-ot buktat, esetleg egy tárgy átlaga nem éri el a 2,0-t, virtus, alap a hencegésre (és fel sem merül, hogy a) miért nem tudtunk megtanítani semmit vagy b) miért nem illeszkedik a számonkérésünk a tanítottakhoz). Időnként közlik az emberrel, hogy hát sajnos kell az a bukási statisztika, mert a tanszékvezető le fogja szúrni a vizsgáztatót, inkább jöjjön vissza máskor (ez személyes élmény is, azt inkább le sem írom, hogy végül miért nem belőlem lett a statisztika).
A szexuális zaklatás és a hatalmi viszonnyal való visszaélés csak tünetileg (sokszor úgy sem) kezelt, a legtöbb, amit el lehet érni, hogy egy oktató egyszer csak köddé válik — és ehhez nagyon durva dolgok kellenek. (Az ELTE egyébként készített egy felmérést a szexuális zaklatásról, amiben az ÁJK előkelő helyezést ért el, illetve fontolgatja az egyetemi ombudsman bevezetését.)
Emellett persze van sok jó tanár és kiemelkedő előadó, akik tényleg mindent megtesznek a maguk részéről, de ők a kisebbség, folyamatosan árral szemben úsznak. Arról nem is beszélve, hogy semmi garancia rá, hogy náluk tanulhat az ember — erről a Neptun mázlipontjai döntenek.
Úgy érzem, az intézmény kapaszkodik abba, hogy egyszer rég tényleg az ország legjobb jogi kara volt, de nem tud alkalmazkodni a megváltozott követelményekhez, a felsőoktatás szolgáltatási jellegűvé válásához, illetve ahhoz, hogy az információs technológia fejlődésének hála a jogászok munkavégzési módszere is olyan jelentősen megváltozott, hogy a tudás már nem az anyagok magoltatásával mérhető.
Az, hogy valaki az ELTE-n végzett, azt sugallja, hogy kibírtam, megcsináltam, a munkahelyemen is ki fogom bírni, jöjjön bármi. A kérdés az, hogy 1. ki akarom-e bírni itt, és 2. akarom-e, hogy úgy gondoljon rám a jövőbeli munkáltatóm, hogy velem bármit meg lehet tenni.
Szeretném, ha más is lenne az életemben a jogon kívül, de az ELTE a felesleges akadályrendszerével erre nem igazán ad lehetőséget.
Tigi Napjai 